Vissza a blogoszférába

Úúú, jaaaj… Bocsi a késésért! Már több mint másfél hónapja kint vagyok, de eleinte időm nem volt írni, utána meg úgy gondoltam, hogy Malajzia után ez a hely nem annyira izgi, nem annyira egzotikus, hogy bárkit is érdekeljen mondandóm, így hogy elkerüljem a leégést, úgy gondoltam inkább csak rejtélyes módon eltűnök, hosszú évekre elegendő diskurálni való misztikumot hagyva magam után, hogy végül aztán legenda váljék belőlem. Aztán mégsem…
Malajziában az volt a jó, hogy ott lementem kajálni és 20 perc múlva annyi csodás élménnyel tértem haza, hogy egy kisebb könyv is megtelne vele. Viszont (hogy most örömömre, vagy bánatomra-e, azt még nem tudtam eldönteni) azért itt is történnek mesébe illő dolgok.
Kezdődött az egész a lakáskereséssel. A suli oldalán ugyan írták, hogy vegyem figyelembe, hogy külföldieknek szinte lehetetlenség szállást találni, így a legjobb, ha már vagy fél évvel korábban el kezdek keresgélni, de nekik fityiszt mutattam, és csak augusztusban láttam hozzá. Minden nagyobb oldalon regisztráltam, mindenre jelentkeztem, de semmi. Na jól van mondom, majd ha kijövök, kerítek itt valamit seperc alatt. Nah, hát ez itt nem így működik…
Vegyük csak az egyik legnagyobb lakáskereső oldalt, a Kamernetet. Akinek van kiadó szobája, az felteszi, te meg pénzért reagálhatsz rá, aztán ha megtetszett a hirdetőnek a bemutatkozásod, akkor elhív egy kijkawondra, aminek keretében megnézheted a szobát, megismerkedhettek egymással, hogy eldöntsétek vajon tudnátok-e egymás mellett harmóniában élni, vagy inkább csak maradjatok távoli ismerősök.
Tehát nem számolva a sok kisebb hasonló oldalt, meg másfajta lakáskeresési módszereket, csak a Kamerneten reagáltam nem kevés pénzért kb. olyan 70-80-an hirdetésre. És hárman írtak vissza, hogy akkor menjek a kijkawondra… Nem tudom, pedig próbáltam annyira jó fej lenni a bemutatkozásban, elsütöttem pár humor patront, ráadásul egész konszolidált képeket mutogattam, de akkor is csak három… Ebből egyet még akkor kaptam, amikor Magyarországon voltam, hogy akkor pénteken mehetek megnézni a szobát. Nekik írtam, hogy lehet kések egy picit, mondjuk úgy két hetet…
Egy másik lehetőség már kint létem alatt ért. Jelentkeztem egy szobára, ami ˝csak˝ 300-ba került és ráadásul pont külföldi embert preferáltak. Pikk-pakk válaszoltak is, hogy akkor ekkor és ekkor jöhetek. Ekkor és ekkor el is lógtam a suliból, hogy el tudjak menni az isten háta mögé, ahol aztán szembesülnöm kellett ama ténnyel, hogy a kedves főbérlő kínai. Alapul véve eddigi fantasztikus élményeimet eme egzotikus néppel kapcsolatban, nem sok jóra számítottam és véleményemet az a mosolygós kis hölgy is inkább csak megerősítette. A 300-ból lett 400, mire odaértem, mert hogy volt egy kis változtatás, reméli nem bánom. Áh dehogy, teli vagyok… Aztán megmutatta a tök üres szobámat, ahol rohadt a fal, a beépített szekrény széttörve, a karnis leszakadva, a fürdőn pedig 5 másik helyes kis emberrel osztozkodnék. Aztán jöttek a piszkos anyagiak, hogy akkor ki kéne fizetnem az első és utolsó hónapot, meg egy hónap letétet, meg fél hónap adminisztrációs díjat, tehát kb. 350.000–400.000Ft-nak megfelelő összeget holnap készpénzben, és hogy akkor ez megoldható-e? Hát őőő… Még megkérdezem anyukámat.
Aggodalomra semmi okom nem volt, ugyanis 80-an mentünk el megnézni a szobát és, gondolom a rasszista arckifejezésem láttán, nem én kaptam…
Ezen kívül még két helyen voltam. Egyszer egy kb. egy órányi buszozásra lévő kis faluban, ahol egy 38 éves szenegáli hapsi adta volna ki az egyik szobáját, de kijelentette, hogy ő nem szeret beszélgetni, és nem szereti a zajt, tehát zenét ne nagyon hallgassak, meg hogy ez az én részem a házból, az az övé, stb. Mindezen felül ő már házas, csak a felesége meg a gyerekei még Szenegálban vannak, de jövőre költöznek ide hozzá. Na hát sok mindenhez lett volna kedvem, de valahogy az, hogy egy szenegáli család mindennapjaiba belecsöppenjek, nem volt közte. Viszont azt mondta ha gondolom, akkor már most megkaphatom a szobát. Hát, mondtam neki, hogy alszok rá egyet, és majd hívom. Azóta is hívom…
Nodehát, aladdig is kellett valahol laknom. A legtöbb éjszakát egy hostelben töltöttem, ami először nem igazán töltött el boldogság hormonnal, lévén, hogy 14 ágyas szobában kellett aludnom mindenféle jöttmenttel. Egyszerűen lehetetlenség ott aludni, mert a 13 másik emberből legalább három horkol, egy beszél álmában, egy 3-kor jön haza, a másik 6-kor megy el, és egy valaki (általában aki alattam, vagy felettem aludt) tuti, hogy szélproblémákkal küszködött.
Ezt leszámítva jobban élveztem az ott szállást, mint akármilyen csilli-villi huszonnyóc csillagos szilli-szállodában. Baromi érdekes emberekkel lehet ott összefutni, akik utaznak a világ egyik pontjából a másikba, vagy csak simán ők sem találnak állandó szállást. Tökre hiányzik, és annak ellenére, hogy már van hol laknom, még vissza-vissza járok kávézni, meg diskurálni.
Ezen kívül még öt magyarnál csöveztem hosszabb-rövidebb ideig (1000 csók és köszönet), míg nem jött a telefonhívás, hogy látták a hirdetésem az egyik supermarketben és hogy akkor jöhetek megnézni a szobát.
Én meg jöttem, láttam, visszamentem volna a hostelbe, de nagyon kellett a szoba, így elfogadtam. Szobával, környékkel, árral nem is nagyon lennének problémák, de mikor kiderült, hogy három lengyellel kéne együtt laknom, kissé megrendültem. Na nem mintha nekem bármi bajom lenne velük, egy közeli lengyel ismerősöm van, az pl. tök normális, ám a tanácsok, amiket kaptam még mikor szobát kerestem, bátorítottak el egy picit. Többen is említették, hogy miután a helyieknek eléggé összefolynak a kelet-európai országok, így mindenképp hangsúlyozzam ki, hogy én NEM lengyel vagyok. Mert hogy azok őrültek…
Hát, mit tagadjam… Egy hete lakok itt, de máris annyi élménnyel lettem gazdagabb, hogy végülis nekik köszönheti most a világ, hogy a langlevente.blogspot.com-on ismét el kezdtek szállingózni a postok.
Csipegessünk tehát: Elméletileg négyen lakunk itt a lakásban, két csaj, egy srác, meg én. Gyakorlatilag viszont hatan, mert az egyik csajnak mindig itt a pasija, a srácnak meg a barátnője kijött egy hónapra Lengyelországból meglátogatni őt, így most ő is itt lakik. Az öt lakótársamból mindössze csak az egyik csaj beszél angolul, a többi csak lengyelül. Ez még így egész határeset lenne, csak mondjuk ez a csaj ez vagy hulla részeg, vagy szét van csúszva. Hiába, cserediák…
Na de a legtréfásabb dolgok még csak eztán jöttek! Már a beköltözéskor értek a mókásabbnál mókásabb események, pl. hogy ez az egyetlen csaj aki itt fordítani tudna, ő elment Belgiumba bulizni, elméletileg már 2 napja vissza kellett volna jönnie, de eleddig nem nagyon bukkant fel itt a Rhodosdreef 76 szám alatt, a telefonját nem veszi fel, ésatöbbi. Aztán végülis kiderült, hogy csak sztrájkoltak a vasutasok belga földön és emiatt várakoztatott meg minket ama milliónyi élmény megosztásával, ami külhonban érte. Mindenesetre én már ekkor egész biztos voltam abban, hogy a magyar-lengyel barátságról szóló versekben nem sűrűn fogják megénekelni ezt a mi kis lakóközösségünket, mert hogy én elköltözök.
Egy az, hogy (engem nem számolva), itt mindenki utál mindenkit. Valami szerelmi háromszög van kialakulóban, meg régi sérelmek, világnézeti eltérések, satöbbi, és emiatt folyton megy a magas hangon történő szóváltás, a kurva szó feltűnően gyakori alkalmazásával.
A másik, hogy pl. három nappal ezelőtt a srác, összeszedve minden angol tudását megkérdezte, hogy nem iszunk-e meg egy sört. Hát mondom, hátha az alkoholnak köszönhetően le tudjuk küzdeni eme kommunikációs szakadékot kettőnk között, így igyunk. Jó, akkor ő elmegy a boltba. Erre hazaállít egy karton sörrel és négy üveg vodkával (mondjuk csak ilyen pacsuli izé, de azért négy liter 25%-os pia is tud ütni). Hát az valami rettenet volt, én maradtam is a sörnél, viszont a srác az abszolút szétcsapta magát, majd elment aludni, én meg el kezdtem filmet nézni a még ébren lévő csajjal. Kb. hajnali kettőkor a srác, mint az állat kiront a szobájából, mögötte bőgve a csaja, és elviharzik. Mint azt az asszonyától megtudtuk, valami rettentő mélyenszántó dolgon összevesztek, ezért a gyerek eldöntötte, hogy öngyilkos lesz. De aztán egy óra múlva előkerült, kifejezetten jó bőrben egy hullához képest, hozott a csajnak valami virágot (amit el nem tudom képzelni hol szerzett hajnal háromkor), majd elmentek tetélni.
Arra a napra véget értek az izgalmak, ám most van egy újabb fergeteges fordulat (és még mindig csak egy hete lakok itt). Az egyik kedves kis hölgy itt a szomszéd szobában olybá tűnik, hogy anyai örömök elé néz. És ennyi, én leléptem. Az biztos úristen, hogy én nem fogok hajnalban felkelni szoptatni… Amúgy egyszerűen nem hiszem el ezeket a lengyel csajokat. Ez már három hónapos terhes, de van egy barátnőjük itt a szomszéd utcában, neki meg csak 7 hónaposan tűnt fel, hogy mennyivel kívánósabb, mint anno.
Nos tehát, nagy hirtelen ennyi. Ez a lakás mizériámnak mindössze töredéke, de jobban már nem akarok belefolyni. Remélhetőleg mire idáig eljutottatok az olvasásban már tűkön ültök, és kérdezgetitek hogy: ˝Na jóóó’ van Levi, de mégis melyik orszááág?˝ Hát ez az ország Hollandia. Nem egy 11.000 km-re lévő Malajzia, de a lengyeleknek hála, úgy érzem mókából és kacagásból imitt sem lesz hiány.
Viszont itt egy pöppet elfoglaltabb vagyok, mint odaát, így nem lesznek olyan sűrűn postok, de majd igyekszem a maximumot kihozni a blogspot nyújtotta lehetőségekből.
Na de most megyek. Megkérdezem már kedves egyetlen angolul beszélő lakótársam, hogy ugyan az előbb mi késztette pityergésre.
Helósziaszevasz