100.

(Ezt a postot még kint írtam, csak mivel mókás voltam és pár nappal korábban jöttem haza, mint amit mondtam, ezért akkor nem küldhettem el, itthon meg elfelejtettem. Tehát úgy olvassátok, hogy én éppen a taxira várok (ami nem jött meg végülis) és pár óra múlva repülök.)

Érdekes, pont 100 postot írtam malajziai tanulmányaim alatt. Na jó nem, mert elszámoltam, de 98 is szép szám:) Amúgy ez lenne a 99., csak ugye miután elszámoltam magam, kitöröltem egy régit, mert azt hittem, ez már akkor a 101. lenne. Na mindegy. Valószínűleg úgy kellett volna lennie, hogy ez a 99., aztán amikor otthonról írok, hogy megérkeztem, az a 100. De ebbe most ne menjünk bele, nem ez a lényeg.

A lényeg, hogy előreláthatólag fél évig biztosan nem fogok többet rövidgatyát hordani. Összepakoltam, kitakarítottam, mindenkinek adtam egy cuppanósat, kitessékeltem a síró lányokat a lakásból, majd a homi fiúknak is elmagyaráztam, hogy igazándiból ez sohasem működhetett volna köztünk... Az elmúlt napokban, hetekben igencsak változó volt a hozzáállásom a helyzethez. Néha már egyszerűen nem tudtam várni, hogy hazamehessek, máskor teljesen depressziós lettem, hogy itt hagyom Malajziát. Most nem tudom. Igazándiból hiányzik már most, de ha belegondolok, hogy kik/mik várnak otthon, akkor meg már hívnám is a taxit. Én amúgy szeretem Malajziát. A melegen kívűl, meg a kaján kívűl semmi probléma nincs az országgal. Az emberekkel van itt a baj. Nem írom le nyolcvanharmadjára is, hogy miért, mindenki tudja. Viszont a probléma, ami kicsit megnehezíti a könnyes búcsú nélküli távozást, az pont az, hogy az elmúlt 1-2 hétben rengeteg fehér embert ismertem meg. Velük tényleg lehet normálisan társasági életet élni. Beülni valahova, mászkálni, Malajziát látni, nem pedig itthon punnyadni a gép előtt. Itt van rögtön a Reni&Peti&Csabi trió, akikkel bármikor tudnék menni bulizni. Csilláról már meséltem. Aztán a múlt szombati medencés bulin (az, hogy medencés számomra csak akkor derült ki, miután ruhástól bedobtak a vízbe) találkoztam angolokkal, szlovénokkal, szlovákokkal, lengyelekkel, kanadaiakkal, meg még nem tudom honnan jött emberekkel. Olyan emberekkel, akiket egészen eddig kerestem. (OJ! Találkoztam két exmunkatársnőddel is. Az egyik Rachel, a másik Jess. Csókolnak, meg miegymás.) Tehát csak a helyiek akik nem tetszenek. Igaz, hogy baromi kedvesek, tényleg mindig segíteni akarnak, meg mosolyognak, de akkor is... Elrontják ezt a király országot. Komolyan mondom, sok pénzem lesz, összeszedek egy zsoldos sereget, aztán elfoglalom Malajziát, a helyieket elküldöm Borneóra, aztán jöhet a boldogság. Amúgy nem vagyok rasszista, mielőtt valaki felháborodna:)

Na mindegy, most már nem tudok mit csinálni. Szerintem biztos jobb lesz Európában. Normális kaja, aktív emberek, higiénia, hó (remélem). Biztosan visszajövök még ide. Ha nem is egy éven belül, de valamikor tuti. Már csak azért is, mert meg kell néznem a The Troikat elkészült állapotban.

Most meg kéne köszönnöm mindenkinek, aki segített abban, hogy itt lehessek. Apumtól kezdve, egyéb családtagokon, barátokon át, egészen a repülőgép pilótájáig, de nem teszem. Vagyis teszem, de nem névreszólóan, mert ha meg kihagyok valakit, akkor meg jön a duzzogás. Tehát mindenki nézzen szépen magába, aztán kérdezze meg: Köszönhet nekem ez a gyerek bármit? Ha a válasz igen, akkor mondjátok szépen: Szívesen.

Blogolvasóimnak köszi a 8700 oldalletöltést, az abszolút csúcstartó Láng Éva 8699 letöltéssel majd otthon veheti át nyereményét.

Nos, itt az ideje az érzékeny búcsúnak. Remélem annak ellenére, hogy jövőre már csak az unalmas Dániából fogok írni, még valaki nézi majd a blogot. Anyumon kívűl... Búcsúzóul megkapjátok kedvenc dél-kelet ázsiai előadómtól a kedvenc számom. Felirat is van hozzá, szal lehet tombolni szilveszterkor.

Na csocsi